A magyar futball igaz története

Egy pillanat alatt szitokszó lehet egy magyar focistából, ha teljesen indokolatlanul válogatott lesz, majd a sorsdöntő meccsen igazi nemzetvesztő hibát vét, ráadásul a hétköznapokban csapattársa egy másik olyan játékosnak, aki teljesen indokolatlanul válogatott lett, és szintén igazi kretén volt egy sorsdöntő mecsen. Guzmics Richárd kezdte a sort, Devecseri Szilárd folytatta, most pedig a nyerő lovon ne változtass elvét követve, Fótyik Dominik (reméljük az ő InStat számai is jók, mert az InStat-számok olyanok, mint a Fibonacci-sorozat, és a pí egyszerre) mutatta meg, hogyan lehet eldevecsirisedni, méghozzá a két nagy előd óvó tekintete előtt. Egyébként Devecserinek és Guzmicsnak is meg volt a lehetősége, hogy egy szép nyugodt karriert lehúzzon a bohócligában, de ez a két meccs elintézte a renoméjukat egy életre.

Hagyjuk a válogatott behívón maga is meglepődő Devecseri Szilárdokat, és hagyjuk az olyan szövetségi kapitányokat, akik képtelenek békét kötni a legjobb magyar focistával, hagyjuk a balhátvédben játszatott középpályásokat, és a középpályásként játszatott középhátvédeket. Hagyjuk Koman Vladimirt, aki még Németh Krisztiánnál is jobban megrekedt a fejlődésben, és hagyjuk a Hollandiában pályára lépő játékosok felét, hagyjuk a gyávákat mindörökre.

Hagyjuk a kétszer egymás után teljesíteni képtelen játékosokat, és hagyjuk a legalább öt gólhoz asszisztáló Korcsmár Zsoltot. Hagyjuk Bogdán Ádámot, mert az nem kapus, aki csak akkor tud bravúrt hozni, amikor már minden mindegy. Hagyjunk mindenkit, aki olyan szerencsétlen, hogy Arjen Robben vigasztalja, és hagyjuk az összes nagyképű kis pöcsöt, aki a románok elleni 0-3 után azon nyafogott, hogy mit nyafognak a szurkolók.

Hagyjál minket Dzsudzsák Balázs, Hajnal Tamás és az összes láthatatlan profi, akik azzal áltatnak, hogy akkor most kijutunk, de legalább pontot szerzünk. És hagyjál minket Egervári Sándor, te is, négy évet kaptál, a lemondásod kötelező volt, a csapatod ennyit ért. Hollandia-Magyarország 8-1.