A magyar futball igaz története

A régi idők focijának a választása egy fiatal labdarúgón, még ha nem is szerencsés. Vonzódása a múlthoz, a befelé fordulás szembetűnő, a cipőfűző használata is a 90-es éveket idézi. János fejformája szép, arányos, amit a fejére tapadó kósza tincsei is kiemelnek, de ritkuló haja miatt szalonunk kedvezményesen egy új frizurát ajánl neki egész szeptemberben. Dícséretes, ha valaki hosszú éveken keresztül hű önmagához, de rohanó világunkban ez tízből csak három pontot ér most.

Hogy terjedt el a zöldségesek, valutaváltók és futballisták között a puszival való köszönés, azt én nem tudhatom, de ez igazából nem is elterjedt, hanem inkább itt maradt, valahonnan régről. Ahogy Juhász a pusziért nyújtózkodik, az egész napra itt marad velem.

Csatlakozz az ellenálláshoz a Facebookon, vagy a Twitteren. Hogy a Rolival mindig ilyen dolgok történnek, őrület.

Igaz, hogy csak Ligakupa, és igaz, hogy csak a Tatabánya ellen, de egyre tisztábban látszik, hogy új sztár van születőben a bohócligában. A fradista Diallo olyan fizikai képességekkel rendelkezik, amelyek utoljára a honvédos Abrahamnak, a sötét őrgrófnak voltak Magyarországon, de egy árnyalattal ügyesebbnek látszik, és Abrahamot pénzzé tudta tenni a Honvéd.

Az már most egyértelműen látszik, hogy Diablo (elírás, de maradjon) jobb, mint a nem tudom mivel küszködő, helyenként öregemberre hajazó Jack Tuijp, és nincs az a magyar védő, akit ne tudna leatletizálni, vagy kicselezni, magyarul: ne tudna sok gólt lőni a Fradiban. Egyébként az MTK ellen is próbált Diallo ollózni, de az szánalmasra sikeredett, ez viszont teljesen Horváth Ferike volt.

Tudom, hogy ez most fájni fog, de a magyar válogatott nem szar. A nagy meccseken közepes, de a kiscsapatokat rendszeresen keményen elveri. Most éppen azt az Észtországot, amely majdnem elkapta Hollandiát pénteken. Ha van egy kis szerencsénk az első, egyébként kabaré öngól előtt, már 2-0-ra vezethettünk volna.

De a 2-0-hoz az igazi észt specialista, Hajnal Tamás gólja kellett, akit a kezdőben meglepő módon bent maradt, Koman Vladimir szolgált ki. Egervári Sanyi bácsi egyébként nem kis röhögést okozott a felállással, hogy akkor most ő, éppen lemondani akar Guzmiccsal, Elekkel és Laczkóval, vagy ez komoly, és bár egyikük sem játszott jól, de a győzelmet nem kell magyarázni, az öt rúgott gólt meg végképp nem. Sanyi bácsi, a minitrapattoni, átverte az észteket csúnyán, ráadásul minket is.

A második félidőben egy idő után már olyan jók voltunk, hogy végre Németh a kisjézus Krisztián is betalált, igaz lesről. Németh igazi pechvogel a válogatottban, rengeteg kapufát lőtt már, de ez volt az első gólja az elmúlt 10 év legnagyobb magyar tehetségének. Van, aki lassan érik, de annál jobb lesz, lásd: Koller Krisztián a Pécsben.

A meccs után persze még folytatódott a román-magyar. Szalai Ádika hisztizett, hogy nem játszott, Dzsudzsák hisztizett, hogy rendőrök előtt kellett edzeni, milyen országban élünk, Egervári Sanyi bácsi képéről meg alig lehetett letörölni az önelégült vigyort, azután hogy mi nyertünk, a románok meg kikaptak. A zakó után Victor Picurka, jó román szokás szerint, szintén velük foglalkozott, úgy gondolja, hogy megbundázták a meccset az észtek. Azzal láthatóan nem számolt, hogy olyan labdarúgó még nem született, aki ilyen öngólt tud rúgni tudatosan, mint ők 0-0-nál.

Nem lehet nem szeretni Böde Dánielt, fradista, futballista, és ha még lassúnak is tűnik az első lépése, de ha már lendületbe jött, észt legyen a talpán, aki szabályosan megállítja. Igaz, most annyira nem is akarták, de ez már fájjon Tarmo Kinknek, és az Ahjuperának.

A Böde-Németh Krisztián csatársor meglepetés volt, de működött, mindketten jól játszottak, de ez főként nem annak volt köszönhető, hogy a Böde-Németh jobb lenne, mint a Böde-Szalai, hanem, hogy Hajnal Tamás személyében volt egy támadó típusú belső középpályás, és nem abban kellett bízni, hogy majd egy középpályásként játszatott védő hirtelen jó labdákat kezd osztogatni. De ez még nem minden.